VÉGE...

Már egy ideje érett a gondolat.

Most végleges döntésre jutottam. Nem biztos, hogy mindenki megérti, nekem elég, ha mehetek saját fejem után. Most ezt érzem helyesnek, megfelelőnek, jónak, önmagamhoz a legközelebb valónak.

Bátran gyertek velem, szeretettel várok mindenkit.

Napsugár továbbállt, most Debbi-től is búcsúzom. 

Visszatérek a gyökerekhez, önmagamhoz. Békés érzés.

Érzem

Érdekes, az ember mindig megérzi.

A változást.

Amikor valami már nem olyan, és nem úgy.  Először kétségbeesetten (vagy csak meglepetten, érthetetlenül) keressük a miért-et. Mert nem értjük. Ki tudja, egyáltalán miért is akarjuk érteni. Lehet, hogy nem kell.

Sok dolog van, amit csak el kell fogadni. Úgy, ahogyan jött.

Évforduló..Minden évben más, az ember ilyenkor próbálja összegezni az elmúlt évet. Volt-e más, mint eddig, volt-e fontos, sorsdöntő?

Többnyire nincs ilyen, csak néha. Mert leginkább csak a napok vannak, a mindennapok. Bennük pedig az egyszerűség, s bár ott bújik a lehetőség, mindenben, százból, kábé kilencvenszer elhalasszuk. Visszanézünk, minden egyes évben. 

Változik a világ. Változnak az emberek, a barátaink. Semmi sem marad ugyanolyan, soha. Minden egyes nap elvesz valamit tőlünk, és még ha ad is, azon is többnyire csak veszítünk. Nehéz értékelni a dolgokat, leginkább csak utólag tesszük ezt, mert amikor benne vagyunk, nem látjuk úgy, ahogyan kéne. De nem biztos, hogy ez mindig baj.

Hm, nem is tudom. Csak sóhajtozom, így, 36 évemnek utolsó napján. Ilyenkor mindig egy kicsivel kevesebbnek érzem magam, ugyanakkor többnek is. Furcsa kettős érzés.

A változás mindig jön. Sokszor úgy, hogy mi akarjuk, mi szeretnénk, mert érezzük belül a késztetést. Így zárunk le egy egész világot, a múltat, önmagunk egy darabkáját. Ám ugyanakkor megnyílik egy új világ, egy új lélekdarab. 

Én kész vagyok, várakozással teli, elfogadásra képes.

Az ember mindig önmagában hisz a legjobban, vagy legkevésbé.

Mérges

Basszus, miért kell nekem a szabadnapom háromnegyed részét mindig a konyhában töltenem?....(A többit meg mosással, teregetéssel, pakolással, meg minden hasonló jósággal...:S)?

Hihetetlen...

Életjel

Annyi mindenről tudnék írni.

És szeretnék is. Lassan fel kell jegyeznem magamnak, mert félek, hogy el fogom felejteni a fejemben már megfogalmazódott gondolatokat.

Időhiány van, meg , dolgok, és még így sem érem utol magam. Itthon se. (De jól jönne most per-pillanat egy bejárónő!:D) Sokszor arra gondolok, eltelik az életem a munkámmal. Szeretem, meg minden, de azér'ez mán túúúlzás!...

Fáradság van, vagyis inkább totális kimerültség. Nagyon sokszor ájulásszint, ideges sírhatnék...Éreztétek már ezt?... 

Azt hiszem, elég sok minden összejött most megint. Bennem is, körülöttem is.

De, amúgy...(csak hallkan mondom) alakulnak a dolgok, jól alakulnak...! 

Szóval,türelem, jövök, írok majd, üzenem azoknak, akik egy kicsit még szeretnek, tartsanak ki, itt vagyok, s leszek is...:-)))

<<Jövő héten szabin is leszek...:))))>> 

Megvagyok...

...csak épp nem nagyon irkálok mostanság. Sem kedvem, sem időm, sem energiám. Annyi intézni valóm is volt/van, fiaim miatt, iskolakezdés miatt, zizi az agyam már a sok szarságtól, komolyan mondom.

De mesélek majd, ahogy érzem hozzá a kellő inspirációt. De most csak az van, hogy annyira de annyira elegem van már mindenből...

De, lesz ez még jobb is, tudjuk. El fog múlni ez a fásultság is...

Sok gondolat kavarog és születik bennem, egyébként, sokat szívesen le is jegyeznék, megörökítés gyanánt, de akkor épp dolgozom, vagy valami oknál fogva nem jutok ide a géphez. Megpróbálom azért megőrízni őket, magamban.

Allergiám múlóban, egy ezer forintos gyógyszernek, és egy 1900 ft-os szemcseppnek köszönhetően. Az egészséget (vagy annak érzését) sem adják ingyen. De legalább ettől nem kell szenvednem. Van más, épp elég.

Azért mindig gyorsan végigfutom, kivel mi újság, csak kommentelni nincs nagyon erőm. Kivagyok.

Eh, lesz ez még így se!...

1...2...3...

Utolsó három napja augusztusnak...Csalókánál olvastam, hogy ez a hónap az elengedések hónapja. Hát, nem is tudom. Gondolkodtam rajta, én vajon mit engedek el, magamból, az életemből. Sok mindent jó volna, amit viszont nem lehet. Például a félelmeket, idegességet,tehetetlenséget, dühöt,felelősséget.

Utolsó három nap...Ha szavakkal kéne jellemezni, így hangzana:

Tanácstalanság, kudarc-érzés, éles "muszáj tenni valamit"-érzés, aggódás, féltés, szívcsordító szeretet.

Magány, mert végtelenül egyedül érzem magam a problémámmal, így még súlyosabb, mert senki sem tud segíteni.

Hála, ha percekre mégis átadhatok valamit ebből valakinek, megoszthatom, mert ő is hasonlót élt-él át, tudja.

Fáradság...Erőtlenség...

Allergiás kötőhártya gyulladás, püffedt szemek, könnyezés, elgyötört arc. Mindenki azt kérdezi: mi van veled? Látják...Ez az allergia is pont jókor kapott el....:(((

Szeretnék most egy év messzeségéből visszatekinteni ezekre a napokra. Szeretném látni, hogy minden rendben lesz...Alakulhatnak még jól a dolgok, csak...Olyan nehéz hinni benne...

Erő...Erő....Légy a társam...Most...Most nagyon kellesz!....

Az erő velem...(?)

Nem volt kedvem írni.

Jobban mondva még a gép közelébe se jöttem, napokig.

Magammal akartam lenni, s bár nem sikerült úgy, ahogyan szerettem volna, és ahogy tulajdonképpen kellett is volna, egyedül, én magammal, illetve én és a lelkem, azért sikerült elmélyülnöm, ha nem is mindig, és átgondoltam sok mindent.

Fura ez, mert érzem az erőt, sokszor érzem, így hát tudom, hogy bennem van. Azt szoktam mondani, ha rajtam múlik valami, csakis rajtam, és nem másokon, meg a környezeten, körülményeken, akkor nincs gond, mert én bírom, és teszem, mert kell, és mert akarom. Akkor szokott elmenni a kedvem, (és a hitem, meg minden más) amikor onnan fentről úgymond beleköpnek a levesembe. Ilyenkor minden addig felépített kűzdelmes törekvésem gyümölcse elvész, egy pillanat alatt, kezdhetem előlről. Persze nem megy rögtön, hogy is menne, mert ahhoz újra kellenek azok a bizonyos körülmények, amik ideálisak, ugyebár. Iszonyú nehéz. Harcolni a világgal, a környezettel, másokkal, és nem utolsósorban önmagammal. A legutolsó a legnehezebb. Annyira törékeny a lélek, és annyi erő kell megérteni, elfogadni. 

Szeretnék néha, (nem néha, sokszor) nem ennyire lelkis lenni.

Szóval, visszakanyarodva, azt gondolom, ha rajtam múlik, állok elébe.

Az erőm nem fog elhagyni, legfeljebb félrevonul, de úgyis mindig visszatér. És, hála a jóégnek, olykor olyan kegyetlenül erős tud lenni, magam is meglepődöm rajta!...:-)

A jövő hét vízválasztó lesz. Nem beszélnék róla még, konkrétan, mert még döntések előtt állok, (állunk), és nem szeretném erősíteni még jobban a bizonytalanságom. Így is ideg vagyok,  feszült,  szeretnék már túl lenni ezen az egészen, és szeretnék lengedezni újra egy bizonyos (majdnem) megszokott kerékvágásban. De addig még el kell jutnunk, és senki nem mondta, hogy könnyű lesz. Megpróbálom félretenni a félelmeimet, aggályaimat, azok úgysem segítenek, inkább hátráltatnak, megkeserítik a dolgokat. Megpróbálok minden erőmmel a "feladatomra" koncentrálni, mert a kötelességem, és mert ez a fontos. Csak ez a fontos. Menni fog, hinnem kell magamban, nem szabad egy percig sem arra gondolnom, hogy nem. Nem szabad elkeserednem sem, ha mégsem rögtön elsőre sikerül. Ki kell gondolnom egy A-variációt, egy B-t, és egy C-t. A bizonytalanságnak búcsút intek, és törtetek előre, csak előre. Hihetetlen dolgokra vagyok képes, én tudom.

És hát, ez még csak az első lépés lesz...Utána sem állhatok meg, nem, nem. Most annyira elhatároztam magam!...

A múltkor az jutott eszembe, hogy ha a munkámban annyira tudom, akarom, teszem, szinte örömmel, mert szeretem, maximálisan, energikusan, akkor miért nem működik ez ugyanúgy a magánéletemre is? Vagyis, ugyan már miért ne működhetne?...

No, ezek vannak felém, mostanság...

Köszönöm drága Hibou, és Picuranyu, (és a többieknek is, akik még aggódtak picit miattam) nincsen semmi baj, jól vagyok, vagyis... Alakulóban....:-)

Tudjátok, időnként nem árt elvonulni, önmagunkba, hogy aztán újult erővel ismét visszatérhessünk. Mindig nem lehet, (és nem is kell) mindent leírni...

(Amúgy...Azért már bizsergett az ujjam...:D)

Magamnak...mert még fontos lehet...

Az utóbbi pár nap elég kedvetlenül telt. Okkal is, ok nélkül is. A belső magányom, és valamiféle megmagyarázhatatlan előérzet eléggé felerősödött most bennem, pocsékul alszom, vagy éppen úgy bealszom, mint akit leütöttek, (Egyik sem jó, mert mindkét esetben csúnya, nagy karikás szemek néznek szembe velem a tükörben...:S) Aggódom, folyton aggódom, s bár nem beszélek róla, belül mar, éget, szétfeszít...Zabálok össze-vissza megint, komolyan mondom, mintha szándékosan ettől is cudarabbul akarnám érezni magam!

Hiányt érzek...és...és szeretnék belekapaszkodni valakibe, aki vinne, segítene, közben óvna...S elhessegetné bensőmből ezeket az érzéseket, a félelmeket, a viharokat, harcokat, miket önnön magammal vívok...Mert semminek érzem magam, egy kókadt levélnek. Önbizalmam nulla, és gyenge idegszálaimmal csak bőgni tudok, amikor szembesülök kudarcaimmal, esendőségeimmel. Tenni ellene...Képtelen vagyok...

Erőt szeretnék, és hitet. De nincs. Most nem érzem, megint nem érzem.

Igazságtalan a világ.

És gonosz.

Meg fájdalmas.

Most megint úgy gondolom, nagyon mély már az árkom, mit magamnak ástam, s húztam vele másokat. Lehetetlenség innen kimászni, erőn felüli, iszonyú nehéz mászás!

Annyira nem bírom elviselni magam, ilyenkor.

Sütök, főzök, pizzás csigát, kakaós csigát, pudingos-kekszes sütit, fasírtot, mindig valamit...Legalább ebben jó vagyok...Imádják...

De én tudom, ezzel csak ellensúlyozni akarom mindenem, ami nem vagyok, amit nem tudok, amiben elkorcsosultam.

Feszít, és fáj...

És félek....

Nem akarom ezeket az érzéseket!!!

Ilyenkor......

Ilyenkor még jobban, és még erősebben,  szívbemarkolóbban, és lecsukott szemmel, csendesen...

Szegény szülők...Fájdalmuk elviselhetetlen lehet....

Annyira sajnálom ŐT.... 

Mese

A lány szomorúan nézett maga elé. El volt keseredve. Gondolatban hányszor, de hányszor megélte már...milyen sokszor érezte, tudta, megtette...De most...Nem megy, nem megy...

Lassan elindult, de lábai nehezen vitték, mintha azt sugallták volna: Ne menj még, várj, van még lehetőséged...De ő nem hitte, szívét-lelkét elöntötte a reménytelenség, s az érzés, hogy nincs tovább, ez az út maradt, a másik végérvényesen eltünt már a szeme elöl. Csak ott bent, legbelül, egy legrejtegettebb zugban szunnyadt a remény egy icipici kis morzsája...

Visszanézett, félve, óvatosan.

Bent készülődés folyt, zsivaj és lámpaláz uralta a helységet. Mindenki lázasan tette a dolgát, öltözködött, próbálta a szövegét, fésülködött, vagy épp zavartan mosolygott társára, szavak nélkül is közölve:Ó, lám, mindjárt kezdődik az előadás...Eddig is eljutottunk, bizony. Munkánk gyümölcsét ma megkapjuk, a többi már a közönség dolga....

A lány is ott volt közöttük, valamikor. Még érezte a próbák légkörét, a mókát, vidámságot, amit akkor élt át. Milyen jó is volt! ....S mégis. Hűtlen lett, elhagyta őket....kilépett a sorból. Olyan útra tért, ahol egyedül folytatta tovább lépteit. Más világ volt ez. Színes, érdekes, hívogató. Nem olyan, mint a többi. Jó volt ott lenni. Jó volt különbözni. Egy ideig.

Aztán megkopott a varázs. Azon kapta magát, hogy már zavarja a másság. Egyre magányosabb lett, és egyre jobban félt. De nem tudott mit tenni. Valami láthatatlan erő nem engedte visszafordulni, mennie kellett tovább, egyre beljebb. Az út hosszú volt, de a végét nem láthatta, csak azt érezte, mennie kell, ha már elindult, folytatnia kell tovább. Vágya más volt: visszatérni a régihez, de úgy érezte, képtelen rá. Emiatt szomorú lett, és elkeseredett. Egyre szomorúbb, és egyre elkeseredettebb. Nem tudta mitévő legyen, kihez forduljon.

Amíg összeszorult szívvel figyelte  készülődő kedves ismerőseit, hirtelen eszébe jutott egy régi tanítója. Izgatottan határozta el, hogy felkeresi. Most, rögtön. Ha valaki, ő talán tud tanácsot adni, segítséget nyújtani, hogyan érhetné el, hogy visszatérjen a régi életébe, s végre újra együtt ünnepelhessen ő is a többiekkel, mint régen.

A tanító idős volt már. Régóta nem mozdult ki otthonából, fájtak a lábai, tagjai elnehezültek, az élet gondjai mély redőket rajzoltak arcára, tekintete révedező lett, hangja alig hallható, suttogó. Mikor a lány meglátta őt, majdnem visszahőkölt. Megdöbbentette kedves tanítója mássága, változása. Mintha kicserélték volna, régi énjének nyomát sem látta. Összeszedve minden bátorságát, leült mellé a székre, s percekig nem jött ki torkán szó. Csak hallgatott. A tanító hosszan nézte, közben ujjait morzsolgatta ölében. Tekintetével végigpásztázta őt, s valami ismeretlen fény sugárzott onnan, ami egyszerre volt ijesztő, és magával ragadó, melegséggel teli. Valami hihetetlen érzés töltötte el a lányt, még soha sem érzett ilyet.

- Először nem jöttem rá, ki is vagy... -szólalt meg rekedtes hangján a tanító- megváltoztál...nem a régi vagy, akinek ismertelek...Nem csodálkoznék rajta, mert tudom, hogy az évek alatt mindenki átváltozik, ki így, ki úgy...De benned nem maradt meg egyetlen szikra sem a régi énedből...Mondd csak, hová veszett el?

-Én....tulajdonképpen azért jöttem...-rebegte a lány.

-Tudom, hogy miért jöttél...!-szakította félbe a tanító, majdnem haragosan- arra felelj nekem, hová lett a régi lány? Aki voltál?....Hol van?

-Nem....Nem tudom... Én csak...-Nem tudta mit mondjon hirtelen. Honnan is tudhatta volna, mit mondjon? Hiszen fogalma sem volt róla, a másik miről beszél.- Segíts nekem, kérlek!- ennyit nyögött ki végül, s érezte, könnyei lassan elerednek.

- Jól van. Érzem, amit érzel. Lányom. Eltévedtél. Megzavarodtál. A régi utadat szeretnéd.

- IGEN!-kiabálta a lány harsogva, mert örült, hogy nem neki kellett megfogalmaznia, mit is szeretne.

- Felelj nekem!- egy hosszú szünetet tartott, vén karjait összefonta, majd folytatta - Biztos vagy benne, hogy eltévedtél? Miből gondolod, hogy ez az út, nem kell neked, nem a tiéd?

- Hát...Mert mások..

- Ne másokkal törődj! Önmagadat nézd...aki voltál, s aki vagy...a Te utad, a te életed...Senki másé...

- De ők...

- Ők? Kik? Mégis kik? Miből gondolod, hogy neked hasonlítani kell rájuk? Mégis, mitől hiszed azt, hogy neked ugyanazt az utat kell járnod, mint nekik?

Nem tudott szólni. Csak a könnyek törtek utat maguknak. A tanító ekkor váratlanul megfogta a kezét. Szorítása kemény volt, és erőt adó.

- Ha mindenki ugyanazt az utat járná, hová jutna az emberiség? Ha mindenki ugyanazt szeretné elérni, mi történne? Ne akarj sablonember lenni, annál te jóval több vagy! Valamiért erre az útra tértél. Nem véletlenül. Nincsenek véletlenek. Akiket magaddal hoztál, nem hiába tartottak veled. Nem hibáztathatod magad semmiért, mert minden meg van írva, érted? A te célod, és az ő céljaik, itt lesznek, csak ezen az úton képesek születni, máshol nem. Oka van annak, amiért erre tartasz. Mit gondolsz, miért nem lehet visszafordulni már?...A vágyak vajon miért hívnak vissza téged? Nem azért, mert ott jobb, s mert ott lenne a helyed, hanem azért, mert ott ismerősök vannak, kitaposott ösvények...erre pedig csak ismeretlenség, amitől megriadsz, s egyedül érzed magad...Tudod...?

-Így van...Én félek...És bizonytalan vagyok...és azt gondolom, nem távolodhatok el a többiektől...

- Miért? Mert ők sokan vannak?

- Hát...Igen...Talán ezért...

- Mondok neked valamit. Ne azzal törődj, ami nincs, és ne is azzal, ami lehetett volna, és ami lehettél volna, hanem indulj a jelenből, és csakazértis érezd magad normálisnak.  Ennyi a titok, s még az, hogy mindig, minden körülmények között meg kell találnod, s vissza kell nyúlnod ahhoz a valakihez, aki vagy, s aki mindig is voltál. Ő a te személyiséged, a vezetőd, a hited, és az egész életed iránytűje.

Én azt látom, hogy:

-Különleges vagy

-Aranyos

-Imádjátok  egymást a családoddal

-Hála az égnek egészségesek

-Nem olvadtok bele a szokványosba, mint mások

-Egymásért vagytok, minden körülmények között

Ez a lényeg. Azt gondolom, össze tehetitek a kezeteket.

Soha nem késő elhatározni magad, amíg élsz, BENNED van a lehetőségek tárháza.

Soha nem késő újrakezdeni. De jegyezd meg, lányom: Mindig csak onnan tudsz elindulni, ahol éppen vagy. Az a te jelened. Ne a múlt útjai után kutass, ne másokhoz mérd magad, csakis a belső rezgéseid vezéreljenek. Minden út derékba törhet, egy szempillantás alatt. De minden út elvezet valahová. Most pedig menj!...Jobb dolgom is van annál, minthogy téged patronáljalak, menni fog az magadtól is. Nekem a saját életem mélypontján kell túltennem magam. Fel kell dolgoznom, hogy megöregedtem. Mit gondolsz, kicsi lány, innen indulhatok újra útnak?...

A lány őszintén nézett, majd a félmosolyos öreg, kedves arcot látva ő is elmosolyodott, és azt válaszolta:

- Ó, igen...Természetesen...- felállt, bensőjében valami robbanásszerű dolgot érzett.  Minden lépését könnyednek érezte hirtelen. Visszafordult, s csak suttogni merte, de tudta, hogy a tanító hallja.- Értem...Most már értem....ÉRTEEEEM!....

A tanító nem nézett fel. De a lány tudta, érezte, hogy mosolyra húzódik szája.

A színpadnál... Már vége lett a készülődésnek, az előadás nagyban ment már. A szereplők tették a dolgukat, játszották a drámát, teljesen beleélve magukat szerepükbe. A nézőknek tetszett. Tapsoltak, fel-fel jajdultak, bekiabáltak. A lány is nézte. Elmélyülten, összpontosítva, csendben.

Életében először nem hasonlította magát senkihez közben. Különváltan, kívülről figyelt csupán. Nem akart ott lenni, nem élt már benne a vágy, hogy közéjük tartózhasson.

Hevesen dobogó szívvel tapsolt a végén, nem figyelt másra, csak önmagára, s még egy valakire: 

A dobogó másik felén ott ült ő is. Nem tapsolt, nem állt fel, csak mereven nézte a lányt. Tekintetében minden benne volt. Az érzelmektől túlcsordult teremtés legszívesebben kiabálta volna: Látod, tanítóm, megtaláltam, újra rátaláltam! Most már ő irányít, és ő én vagyok!....

De nem kellett kiabálnia. A tanító tudta. Mindig, mindenkinél érezte.

Hátrafordult, s fáradt ujjaival jelezte segítőjének, hogy mehetnek.

S szép lassan, elégedetten hazagurult tolókocsijával....